” Dani mindig a hétvégéket várta, már hétfőn arról beszélt, mit kellene csinálnunk, hová kellene mennünk szombaton és vasárnap. Olyan volt, mintha gyorsan, de biztosan be akarna zsebelni sok élményt, mielőtt késő lesz. De az is lehet, hogy neki ez volt az igazi szabadság, amikor kiszakad a munka börtönéből, és repülhet. Én sokszor inkább pihentem volna, vagy haladtam volna a teendőimmel a lakásban, de nem tettem szóvá, inkább igyekeztem hétköznap mindig egy kis lépéssel közelebb lenni a tiszta otthon kategóriához, mert tudtam, hogy Dani megőrülne az itthon ücsörgéstől. Sikeres volt a munkájában, de nem szerette igazán, tudtam, hogy másra vágyik, minthogy egész nap mások cégeinek számaival variáljon napestig, de nem lépett, mert nagyon jól éltünk belőle. Így hát maradtunk hétvégén élő család. Sokszor már pénteken elindultunk valahová, hogy szombaton már kora reggel kezdődhessen a túra, az evezés, a biciklizés vagy bármi, ami a szabadban történik. Hiába láttam, hogy karikás szemekkel kel, és sokkal jobb lenne, ha végre kialudná magát, leállíthatatlan volt. A kicsik persze élvezték, hiszen ők mindenütt utasként, nyakból, hordozóból, gyerekülésből trónolva tekintettek le a körülöttük elhaladó világra. Néha kicsit megálltunk szusszanni, de késő délutánnál előbb soha nem értünk a szállásra. Ha volt is wellness részleg a hotelban, akkor azt nekem már se időm, se erőm nem volt meglátogatni. Vasárnap este aztán hazaestünk, s kapkodva készülődtünk a reggel induló hétköznapokra.
Dani fáradtan kelt hétfőnként, kora reggel, de boldog volt, ahogy a gyerekeink is, nem úgy tűnt, mint aki egy hatalmas kővel a nyakán megy munkába. Erős, a negyvenes éveinek elején járó férfi volt, aki a családjáért a világot legyőzi, legalábbis ő így gondolta.
Kedden reggel történt. Még csak ébredeztem a hálószobában. Tompa puffanást hallottam a konyha felől. Nem olyan volt, mint amikor Dani reggelente leejt ezt-azt, hanem mint amikor egy nagy zsák dől el, s ütődik oda valaminek. Nem mozdultam, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg bentről vagy inkább az utcáról hallottam a zajt. Füleltem, de semmi. Amikor már kezdtem volna megnyugodni, szorította össze a szívemet a jeges rémület, hogy a puffanással egyidőben megszűntek Dani reggeli motoszkálásának hangjai. A lányok a szobájukban aludtak, a lakásban pedig azóta néma csend volt. Elment volna? Hiszen mindig csókkal köszön el. Lehajítottam magamról a takarót, s rohantam a konyha felé.
Dani a kövön ült, háta nekitámasztva a konyhapultnak, feje kissé hátrabiccenve. Olyan volt, mint aki ráérősen gondolkodik valamin, vagy mereven koncentrál egy bogárra a plafonon.
Lassítottam, és bár akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben, csendben megkérdeztem, hogy mit csinál ott lent, hiszen pár perc múlva indulnia kell. Nem jött válasz, a tekintete pedig továbbra is a semmibe szegeződött. Odaugrottam, megpróbáltam magam felé fordítani a fejét, de a mozdulattól ernyedten csúszott tovább a földre.
Egyszerre voltam bénult és hisztérikus. Elkezdtem rázni a földön fekvő férjemet, s kiabálni a fülébe, hátha meghallja, hátha csak elájult. Nyisd ki már a szád – üvöltöttem, de ő makacsul összezárta, mint egy dacos gyerek, aki akkor sem szól, ha az anyja kezet emel rá. Sután levegőt próbáltam fújni az orrába, ahogy az oktatófilmeken láttam, de ettől csak kicsit oldalra dőlt. Rázogattam, kérleltem, hogy ne játssza ezt velem. Szédültem, hánynom kellett, de tudtam, hogy cselekednem kell, ezért valahogy pár másodperc alatt kitisztítottam az agyam. Megnéztem a pulzusát, de sehol sem éreztem. Abban a pillanatban megint jött az erőtlen gyengeség, így inkább kiabáltam magammal, hogy most nem szabad, most nem szabad, és rohantam a telefonért.
Csigalassúsággal ütöttem be a mentők számát, nehogy elszúrjam, s még ennél is lassabbnak tűnt a beszélgetés, a nyugodt, kimért hangú diszpécserrel, aki tudom, hogy a munkáját végezte, de nem varázsolta oda abban a pillanatban a mentőautót, hanem körültekintően kérdezett és nyugtatott. Közben az járt a fejemben, hogy Dani lehet, hogy azért fog meghalni, mert én nem ugrottam azonnal a puffanást hallva. De nem halhat meg! Élnie kell!
Visszarogytam az élettelen test mellé, amikor halk csoszogást hallottam a hátam mögött. Két szőke fürtös fejecske bámult be az ajtón kérdő szemekkel. A teljes kijózanodáshoz ez nem volt elég, de a cselekvőképességem visszatértéhez igen. Villámgyorsan kitereltem őket a szobájukba. Nem hazudtam, mondtam, hogy apa most nincs jól, mindjárt jönnek bácsik segíteni, addig nagyon fontos, hogy ott maradjanak a szobában. Közben eszembe jutott, hogy lakik a másodikon egy bőrgyógyász, ő is orvos, többet tud tenni a mentők kiérkeztéig, mint én. A lányok lelkére kötöttem, hogy nem mozduljanak, lerohantam, és vadul csengetni kezdtem. Hamar kinyitotta az ajtót, s amikor elhebegtem nagy nehezen, mi a baj, úgy ahogy volt, gatyában felrohant hozzánk, s kezdte újraéleszteni Danit.
A lányok szót fogadtak, nem mozdultak, mint később kiderült, összebújva, egymás kezét fogva ültek az ajtótól legmesszebb lévő ponton..
Az orvos sokáig próbálkozott. Szakszerűnek látszott, amit csinált, volt egy ritmusa, ugyanazok a motívumok ismétlődtek újra és újra. Csak az eredménye hiányzott. Dani nem köhögött fel, nem vett egy jó mély levegőt, akkor sem, amikor a mentősök megérkeztek, s folytatták az újraélesztést. Se ember, se gép nem tudott tenni semmit, pedig nagyon sokáig próbálkoztak. Az orvos csak a halál beálltát tudta megállapítani, Danit pedig elvitték boncolásra, hogy megállapítsák, mi okozta a halálát.
Azóta már tudom, mi az a hirtelen szívhalál. Neki a szíve, nekünk a lelkünk halt meg akkor. Nagyon sok idő telt el, amíg felfogtam, hogy nincs. Halvány ködön át néztem végig a temetést, s ugyanezzel a könnyű, összeomolni készülő testtel éltem a hétköznapjaimat. Csak akkor szállt vissza belém egy kis erő, amikor a lányokért mentem az óvodába, később pedig a suliba. Ők sincsenek túl még apjuk elvesztésén, de életerős, okok, ügyes gyerekek. Cinikus humorból építettek védelmező burkot maguk köré, ahová egymáson kívül csak engem engedtek be. Illetve még egy embert. A bőrgyógyászt, Robit, aki megpróbálta visszahozni nekünk a férjet, az apát..
Nem tudatosan, hiszen bár tudják, hogy ott volt, és próbált segíteni, ennek értelmét talán még nem fogják fel. Azt azonban igen, hogy azóta is sokszor jön hozzám. Hozzánk. Nem szerelem ez, de egyre mélyebb ragaszkodás, ami az évek alatt kezd összekovácsolni minket. Talán majd családdá.
Most már mélyen alszanak mindketten, én is jól vagyok. Megint végigpörgött bennem az a szörnyű reggel, Robi látja rajtam, de nem szól, nem mozdul. Mindig megvárja, amíg én teszem meg az első lépést felé. “
