Eljött az év egyik legszívhezszólóbb ünnepe, a Mindenszentek, amelyet gyakran Halottak napjaként is szoktunk emlegetni. Milyen gyászos kifejezés, igaz? Kimondjuk és feketébe öltözik a szívünk.
A sárgálló lombok és lehullt levelek között bánatosan lépkedünk a sírhelyek között, miközben szerettünk hiányára gondolunk. Elhelyezzük a virágokat, meggyújtjuk a gyertyát és azokra gondolunk, akik már nem lehetnek közöttünk. Fizikailag legalábbis.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindig itt lesznek közöttünk, hiszen az irántuk érzett szeretet és a róluk kialakult emlékek örökké tartanak és meg is őrzik őket a világ, az utókor számára.
Igazul csengenek Müller Péter szavai:
“Halottak napja nincs, csak Szeretet napja van…”
Ilyenkor tiszta szívvel és szeretettel gondolunk arra, aki a fizikai világból eltávozott, de lelke örökké fennmarad. Emlékezzünk rá, a szavaira, az illatára, a kisugárzására, arra, amit tőle tanultunk, arra, amin együtt nevettünk, és amin együtt sírtunk.
Legyünk hálásak azokért az anyagi mércével nem kifejezhető kincsekért, amit az adott személy ajándékozott számunkra. Nem a halálra kell ilyenkor gondolni, csak a szeretetre. A szeretetre, amely minden kérdésre és gondra megadja a választ.
Ők is így gondolnak ránk, szeretettel, hiszen lelkünk összekapcsolódott és ezt a köteléket sem idő, sem egy másik dimenzió nem szakítja el. Jobban sajnálnak minket, mint mi őket, hiszen tudják, idelenn nekünk nem könnyű. Nem vesztettük el őket!