Ez a történet 2004 óta kering a világhálón, emberek milliói osztották meg már azóta. Példaértékű, ha elolvasod, te sem fogod kibírni könnyek nélkül, és egészen biztosan elgondolkozol azon, hogy mennyire figyelsz oda feleségedre/ férjedre, és mi is a legfontosabb számodra a világon.
“Amikor hazaértem a feleségem csendben, és igen szomorúan szolgálta fel nekem a vacsorát. Leült, elkezdett ő is enni, és akkor mondtam, hogy szeretnék valami fontosat megbeszélni vele.
Ő továbbra is rezzenéstelen arccal evett, és várta, hogy mit fogok mondani. Nagyon nehezen jöttek ki a hangok az összeszorult torkomon, mégis muszáj volt kimondanom:
“El akarok válni”-mondtam, ő pedig nem borult ki, csak ennyit kérdezett halkan, és nyugodtan: “miért?”
Amikor nem válaszoltam a kérdésére, felháborodott, és üvölteni kezdett, a fejemhez vágta, hogy nem vagyok igazi férfi. Egész éjszaka nem aludt, csak ült a konyhaasztalnál, és gondolkozott. Sajnáltam, és bűntudatom volt, de én már Janet szerettem, és nem a feleségem.
Összeállítottam egy válási szerződést, amelyben az állt, hogy neki hagyom a kocsit, a házat, és a cégem 30%-át, amikor átadtam az okiratot, rám nézett és összetépte.
Ezt követően végre elkezdett sírni, ami azért jelentett nagy megkönnyebbülést, mert kiadta magából a feszültséget, és nem fojtotta el az érzéseit.
Másnap későn értem haza, ott ült az asztalnál és valamit írt, de nem mentem oda hozzá, mert nagyon fáradt voltam, egyből bementem a szobába, és lefeküdtem.
Reggel átadta az irományt, amelyben az állt, hogy semmit sem kér tőlem, csak azt, hogy még egy hónapon keresztül, amíg lejárnak a fiúnk vizsgái próbáljunk meg normális életet élni. Ez teljesen érthető volt, egyikünk sem akarta, hogy a gyerek zaklatott legyen pont a vizsgaidőszak előtt.
Még arra is kért, hogy idézzem fel azt a pillanatot, amikor az esküvőnk napján a karjaimban vittem át a küszöbön, és ebben az egy hónapban, ha nem túl nagy kérés, tegyem ezt újra vele.
Azt szerette volna, hogy minden reggel vigyem ki a hálószobából a karjaimban az ajtó elé. Nem nagyon értettem, hogy miért kéri ezt, de gondoltam, nem túl nagy dolog, könnyen meg tudom ezt tenni.
“Mindegy, hogy milyen trükköket alkalmaz, úgyis szembe kell néznie a válással”-mondta Jane gúnyosan kacagva, amikor elmondtam neki, hogy mit kért a feleségem.
Reggelente felvettem a karomba, a hálószobából a nappaliba vittem, majd onnan a bejárati ajtóig.
A fiunk közben boldogan tapsolt a hátunk mögött, de mit sem sejtett az egészből.
Második nap már nem volt annyira fura ez az egész, ő is lazább volt, könnyedén nekidőlt a mellkasomnak, én meg azt gondoltam, hogy milyen rég nem néztem rá úgy igazán, nagyon elhanyagoltam.
Az ötödik-hatodik napon visszaköltözött a kapcsolatunkba a meghittség, olyanok lettünk, mint a cinkostársak. Már nem esett nehezemre felvenni, sőt úgy éreztem, hogy egyre könnyebb lett, és ő is arra panaszkodott, hogy kinyúltak a régi ruhái.
Ahogy teltek a napok egyre karcsúbb lett, a hónap vége felé már úgy kaptam ölbe, mint egy tollpihét, és kacagtunk is ezen. Közben rájöttem, hogy mennyire nem vettem észre, hogy az életünkből hiányzik a meghittség és az intimitás.
A munkából hazafele menet rendeltem egy virágcsokrot, és egy kis kártyát tettem bele, amelyen az állt: “minden reggel így viszlek ki a szobából a karjaimban, míg a halál el nem választ”.
Amikor este hazaértem boldogan rohantam fel a szobába, hogy átadjam neki a csokrot, de holtan találtam az ágyban.
Nem vettem észre, hogy a feleségem hónapok óta küzd a rettegett kórral, a rákkal, és azt sem vettem észre, hogy azért fogyott csontsoványra, mert már csak hetei voltak hátra.
Nem figyeltem rá eléggé, és ő úgy ment el, hogy azt szerette volna, hogy a fiunk szemében gondoskodó férj és szerető apaként maradjak meg! Ekkor jöttem rá, hogy mennyire nem fontos a ház, az autó, és a vagyon, csupán azok a meghitt pillanatok számítanak, amelyeket őszinte szeretettel tudunk megélni.
