Amikor a lányom első osztályba ment, óriási hibát követtem el, amire csak utólag jöttem rá és most igyekszem kijavítani. Elmondtam neki tisztán és világosan, hogy az iskolában én kiemelkedő tanuló voltam és ugyanezt várom el tőle is.
Kezdetben minden jól ment, jól tanult, sikereket ért el és folyamatosan ötöst hozott haza, amiért nagyon büszkék voltunk rá. Egy idő után már nem is néztem az ellenőrzőjét, hiszen nem tartottam szükségesnek. Egyik nap, azonban úgy gondoltam, belelesek. Ekkor láttam meg egy négyest a jegyek között lefirkálva ceruzával.
Megkérdeztem tőle kimérten, hogy ez mit jelentsen, amire ő elkezdett sírni és bevallotta, hogy nagyon félt tőle, hogy kiabálni fogok vele és megpróbálta átjavítani.
“Azt mondtad, hogy kitűnőnek kell lennem.” – mondta ijedten.
A lányom félt bevallani nekem, hogy mi történt vele, értitek? Én magam építettem fel ezt a falat kettőnk közé, ami a lányomban a bizalmatlanságot erősítette meg. El sem bírom képzelni, hogy hová fajult volna a dolog, ha nem nézek az ellenőrzőjébe.
Abban a pillanatban teljesen elvesztem és azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Megöleltem és elmondtam neki, hogy szeretem, és hogy nincs mitől félnie. Majd átmentem a másik szobába és sírtam.
Szidtam magam és rossz anyának éreztem magam. Tudtam, hogy rossz az, amit teszek. Ezután eszembe jutott valami…
Amikor a lányunk 2 éves volt, egy fiatal srác kiugrott a háztömbből, ahol laktunk és meghalt. Minden részlet kitudódott, miszerint a fiú azért lett öngyilkos, mert nem teljesített elég jól az iskolában és nem került be az egyetemre. Nem merte elmondani a szüleinek, inkább a halált választotta. Miféle szülők az ilyenek, gondoltam magamban..?
Volt egy másik eset is, amiről a barátaink meséltek nekünk. Volt egy házaspár, akiknek a fia a pszichiátriára került, mert nem volt képes olyan jegyeket szerezni és olyan iskolába bekerülni, amilyenről a szülei álmodtak, különben szégyenben maradnak. A fiú idegileg és lelkileg beleroppant a dologba. A legdurvább az egészben, hogy haza sem akart jönni a kórházból. Mint később bevallotta, ott végre fellélegezhetett, nem kellett megfelelnie másoknak és nem kellett kitűnően teljesítenie valamiben, hogy foglalkozzanak vele és szeressék.
Ott álltam a síró lányommal, aki attól félt, hogy ha nem lesz olyan, mint az anyukája, akkor nem fogják szeretni.
Tudtam, hogy változásra van szükség, de nem a lányom részéről, hanem az enyémről. Eszembe jutott, hogy mennyire izgatott volt minden dolgozat előtt és már tudtam, hogy miért. Ez nem volt normális.
Nem szerettem kevésbé, amiért négyest hozott haza, sőt, még jobban szerettem. Olyan szeretetet éreztem iránta, mint még soha, magamat viszont gyűlöltem.
Pontosan olyan voltam én is, mint azok a szülők, akiknek a fia kiugrott az ablakon vagy azok, akinek a gyermeke a pszichiátrián jobban érezte magát, mint otthon. Valószínűleg azok a szülők sem akartak rosszat a gyereküknek, viszont a módszer, amivel próbálkoztak, nagyon nem volt helyénvaló.
Olyan apróságokkal tudjuk megkeseríteni a gyerekeink életét és olyan nehéz azt helyrehozni.
Elmondtam a lányomnak, hogy nagyon szeretem, és nem azért szeretem, ahogyan az iskolában teljesít, hanem azért, mert ő az én gyermekem és örökké szeretni fogom, bármit is tegyen.
Eleinte persze még aggódott, amikor nem ötöst hozott haza, de szépen lassan megértette, hogy az anyukája akkor is szeretni fogja, ha nem lesz kitűnő tanuló. Egyre nyugodtabb lett és újra felépült a bizalma irántam. A lányom egy csodás, okos és ügyes teremtés és az egyetlen dolog, ami fontos számomra az, hogy boldognak lássam.
Ha tetszett a cikk, kérlek, ne felejtsd el megosztani ismerőseiddel!
