Teljesen egyedül éreztem magam a világon: édesapám haldoklott, anyám pedig lelépett, mikor kicsi voltam.
Éppen egyetemista voltam, és azért küzdöttem, hogy jó jegyekkel végezzek minden tanévet, és közben a beteg édesapámról is gondoskodnom kellett. Ezen kívül semmi más nem érdekelt.
Ő is egy szakra járt velem, megismerkedtünk, sokat beszélgettünk, és azt vettem észre, hogy bejövök neki, de ezt nyíltan sosem ismerte be. Harmadéves voltam, mikor édesapám meghalt. Azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok a világon, egyedül kell gondoskodnom magamról. Anyám elhagyott mikor kisgyerek voltam, egy másik férfival lelépett és kilépett az életemből. Így nem volt senkim, aki segíthetett, támogatott volna. A diákotthonban éltem az életem.
Egy napon erősen zuhogott az eső. Ő éppen akkor fordult ki az egyik utcasarkon, így találkoztunk. Felajánlotta, hogy hazakísér. Fogalmam sem volt, hogy hány óra volt, de este volt, így beleegyeztem, hogy elkísérjen. Csendes ember volt. És ekkor történt a legszörnyűbb dolog az életemben. Hirtelen berántott az autójába, és megerőszakolt. Napokkal később sem tudtam a tükörbe nézni, megpróbáltam felvágni az ereimet a csuklómon, de nem tudtam megtenni. Hónapokig depressziós voltam, és csak azon járt az agyam, hogy vajon mit tehetnék, hogy tovább léphessek az életben.
De ekkor újra felbukkant. Zaklatni kezdett, hogy menjek férjhez hozzá. “Ki fog vigyázni rád, ki fog gondoskodni rólad?”, “Azt hiszed bárki is hinni fog neked, ha elmeséled, hogy mit tettem veled?” – Ilyeneket mondott.
Végül úgy döntöttem, hogy férjhez megyek hozzá, mert más választásom nincs. Egyedül nem élhetek. De köszönöm a Jóistennek, hogy nem estem teherbe, mert nem szeretnék egy olyan gyereket a világra hozni, aki nem szerelemből fogant.
Végül eltelt 4 év, és a sarkamra álltam. Befejeztem az egyetemet, elváltam tőle, ma pedig egy jól fizető informatikai cégnél dolgozom. 27 éves vagyok, és nem mondtam le a szerelemről. Tudom, hogy vannak rendes, tisztességes férfiak is a világon. Egyikőjük biztosan rám talál majd.
