„Beléptem az irodájába és vártam, hogy befejezze, amit éppen írt. Miközben várakoztam, felfigyeltem két bekeretezett fotóra, amit eddig soha nem vettem észre.
Az egyik fotón a szerelmemet láttam a fiával. A másikon az egész család rajta volt, hófödte hegyekkel a háttérben. Ő a feleségét ölelgette rajta.
Ezen a napon láttam először a feleségét…
Nagyon furcsán éreztem magam. Én szőke vagyok, ő barna. Nekem hosszú hajam van, neki rövid és valamivel idősebb is nálam, de hogy mennyivel, nem tudnám megmondani. Az arca ovális, a szeme körül ráncok jelennek meg, amikor nagy mosolyra nyílik a szája.
Egy közös van bennünk, mindketten szeretjük őt.
Több, mint egy éve vagyunk együtt. Én próbáltam elhagyni, elfutni tőle, de nem volt bátorságom. Minden alkalommal elmondja, hogy szeret, és hogy hiányzom neki. Hogy én vagyok a végzete és hogy a családjával való kapcsolata csupán formalitás.
Rájöttem, hogy nem egészen így van.
Azon a napon, amikor megláttam ezeket a valós embereket, akik a fotókról engem néztek, hirtelen úgy éreztem, hogy nem akarok többé hazugságban élni. Persze, vannak olyan férfiak, akik elválnak, de ő, ahogy észrevettem, nagyon is jól érezte magát a mi kis szerelmi háromszögünkben. És egyáltalán nem véletlen volt, hogy soha nem tudott a jövőről beszélgetni.
A fotók egyre valóságosabbá váltak és az az érzés támadt bennem, hogy ez a férfi az ellenségem, aki mindkettőnknek hazudik. Nem akartam őt így. Már akkor sem akartam volna, ha elhagyja a feleségét és közös életet kezdünk együtt. Miután szembesültem ezekkel a fotókkal, már nem tudtam bízni benne.
Annyira meggyőzően tudott nekem hazudni és közben még a feleségét is szédítette. A szemem megtelt könnyekkel.
“Szerettél volna valamit?” – kérdezte.
Megráztam a fejem és kisétáltam az irodájából.
Több napon át sírtam utána. Annak érdekében, hogy ellen tudjak állni a vágynak, hogy írjak neki, a telefonomat odaadtam egy barátnőmnek. Csak sírtam és sírtam. A negyedik napon egyfajta közöny telepedett rám.
Egy héttel később Párizsba utaztam. Miközben a repülőtéren álltam, figyeltem a több száz férfit, akik sietnek valahová, kávéznak, üzenetet írnak, telefonálnak, vagy csak ülnek csendben. Hirtelen egy gondolat született meg bennem.
Több milliárd férfi van ezen a világon. Miért kellene nekem hozzá ragaszkodnom, tőle függenem? Miért akarom makacsul azt hinni, hogy ő a végzetem? Egyáltalán mit jelent az, hogy végzet?
Elmentem egy kiállításra, ahol több ezer ember gyűlt össze a világ minden részéről. Behunytam a szemem és arra kértem az univerzumot, hogy találkozzak valakivel, akivel csodás párkapcsolatban élhetek, akivel együtt élvezhetem az életet. De ez a férfi legyen egyedülálló vagy legalább elvált.
Két nappal később találkoztam a jövőbeni férjemmel, egy ausztrál férfivel, akinek vöröses haja van, akinek nincs felesége, és aki egy nagyon vidám ember. Már 9 éve, hogy együtt vagyunk.”
Ha tetszett a cikk, kérlek, ne felejtsd el megosztani ismerőseiddel!
