Egyszer egy budapesti család ment kirándulni Erdélybe, Székelyföldre.
Az apuka mondta a kislányának, hogy nem nagyon fog tudni enni csokit, meg a telefonján sem lesz nagyon térerő, ahová mennek, ott szegények az emberek, nincs sok dolguk és majd ha rosszul fog tanulni, akkor ő is olyan szegény lesz. Megvolt a kirándulás, de későn indultak haza, mert a kislányt nehéz volt felébreszteni! Az apuka kemény szavakkal illette a leányát, hogy milyen lusta!!!- De apa, én életemben nem aludtam ilyen jót és tudom is már miért! Margit néni mondta, hogy igazi toll volt a párnámban, meg a dunhában is.
– Jó, jó kislányom, de láttad, hogyan élnek???
– Igen apa és ha rosszul tanulok, meg lusta leszek, akkor tudom, hogy lesz igazi cicám, aki dorombolva simul mindig a lábamhoz és fogom látni az is, hogyan lesz a tojás. Nekem nem kellenek hangos szomszédok, meg olyan zene, ahol idegen nyelven kiáltoznak dübögésre, mert szívesebben hallgatom majd a tücskök ciripelését, a szél süvítését a fák között!!!
– De láttad kislányom, hogy mennyire szegények???
– Igen, láttam, hogy van egy ablakuk, ami a völgyre nyílik és ha kinézek azon, akkor látom a rohanó felhőket, a fákat, a rétet, este pedig olyan csillagokat, amiket még nem is hallottam.
– De kislányom, boldogságokat beszélsz, hiszen nekik még munkájuk sincs!!!
– Én úgy láttam édesapám, hogy reggel már készen várt olyan reggeli, amit még soha nem ettem, igazi tejet ihattam, igazi Margit néni által sütött kenyérre kent olyan lekvárral, ami a ház előtt növő szilvafáról szedett és főzött! Annyi munkájuk van, hogy reggeltől estig dolgoznak a ház körül.
– De a kedvenc csokid nem hiányzott???
– Olyan finom almás-pitét akarok ezentúl majd mindig enni, mint ott náluk.
– De láttad kislányom, nincs sok pénzük!
– Ha többet lehetnénk együtt mi hárman, veled apa és édesanyámmal, akkor inkább éljünk mi is majd itt Székelyföldön ezentúl, mert itt csak gazdagságot láttam és boldogságot…
