Bereczki Zoltán jelenleg boldog családban él két gyermekével és feleségével, Bata Évával. A gyermekkora azonban nem volt ilyen egyszerű: számos trauma máig is kísérti őt, épp ezért igyekszik mindent megtenni azért, hogy az ő gyermekeinek ne kelljen szembesülniük olyan helyzetekkel, amilyenekkel neki kellett.
„A nagylányom most elsős gimnazista, ő már egy egészen más világban nő fel, mint én. Ha most elölről kezdhetném, szívesen megnézném, hogyan alakul az életem, milyen személyiségfejlődésen mennék át, ha olyan körülmények között járhatnék iskolába, mint ő.
Mert ahogy én felnőttem, azt inkább személyiségrombolásnak nevezném. Az általános iskolám teljes ideje alatt értek atrocitások.
A középiskola pedig felemás volt: részben inspiráló, részben szintén romboló. (…) Szülőként is elhatároztam: lehet, hogy az én gyerekkoromat megnehezítették, de a lányaimat nem hagyom, nekik szabadságban kell felnőniük. Nekem volt két osztályfőnököm, akik ma bűnözőnek számítanának. Olyan dolgokat tehettek és tettek is meg, amik ma már elképzelhetetlenek.
Hogy mást ne mondjak, kaptunk körmöst. Ezek a tanárok valószínűleg már nem élnek, így nem akarom részletezni, miket követtek el, de súlyos nyomokat hagytak a lelkünkön” – árulta el, hozzátéve: a középiskola sem volt egyszerű számára.
„A sportiskolában volt egy alkoholista tornatanárom. Ha finoman fogalmazok, poroszosan nevelt minket, de igazából egy agresszív személyiség volt, aki azt gondolta, a gyerek abból ért, ha jól tarkón verik.
Sokszor láttuk illuminált állapotban. Máig élesen emlékszem, hogy nyolcadik év végén egyszer teljesen elázva azt ordította az arcunkba: gyűlöllek benneteket! Ma már tudom, ez azt jelentette, önmagát gyűlöli, de azt akkor még másként fogtam fel. Igazából ezt nem nekem kellett volna lefordítani, hanem az igazgatónak. Felháborítónak tartom, hogy ez az ember anno tanári állásban lehetett, ma ez elképzelhetetlen.
Ezek a pedagógusok kétszer négy éven át rombolták a lelkemet. Persze, voltak tanárok, akik próbáltak óvni minket a maguk eszközeivel, de mégis arra emlékszem, hogy gyűlöltem iskolába járni, és ez a színművészeti főiskoláig így is maradt. Minden reggel el is késtem a középiskolából, és azzal szórakoztattam magam, hogy minden áldott nap új történeteket találtam ki, miért.
Egyszer például előadtam, hogy szembejött egy másik metró, és beszorultunk az alagútba. Sportoló lettem, és csak azt vártam az iskolában, hogy vége legyen, és mehessek úszni, kajakozni vagy focizni a grundra a fiúkkal. Ott volt a szabadság. De az iskolai évek rányomták a bélyegüket a személyiségemre.
Művészként én érzékeny vagyok a világra, az emberi működésre, és szeretnék megfigyelő lenni, de a megfigyelőnek nyugalmi állapotban kell lennie, ha ebből kibillentik, már csak zaklatottság veszi körül. Hosszú évek óta gyakorlom, hogyan tudom megőrizni vagy újra megtalálni az egyensúlyt, hogy ne billentsen ki egy iszonyú igazságtalanság, ami körülöttem vagy éppen a világban történik” – mesélte a színész a Story Magazinnak.
