Az interneten lehetünk rá az alábbi beszámolóra, és nagyon megrázónak, elgondolkodtatónak találtuk azt, és ezért megosztjuk Veletek.
Egy harmincas, daganatos betegséggel diagnosztizált nőről van szó, aki anonim maradt, de nevezzük most, kizárólag a történet kedvéért Juditnak (természetesen nem ismerjük az igazi nevét).
A nő folyamatosan kemoterápiára jár, a legnagyobb fájdalmat azonban mégsem ez jelenti számára, hanem a férje viselkedése. Már több mint egy évtizede élnek kapcsolatban, és ennek az időnek a nagyját már házasként élték le együtt.
A nőt öt hónappal ezelőtt diagnosztizálták mellrákkal, és akkor a testvéréhez költözött, hogy az ápolja. Leírja, hogy rendkívül kevés szimpátiát és törődést kapott a férjétől, amikor pedig egy nap visszament a közös házba, és míg a férj aludt, képtelen volt ellenállni a helyzet adta lehetőségnek, és belenézett a telefonjába.
Ekkor egyértelművé vált számára, hogy a férjének van valakije.
Másnap egyenesen rákérdezett a dologra, a férfi pedig nem kertelt. Csupán ennyivel elintézte a dolgot: “Nekem is vannak szükségleteim”.
Azonban van itt még más is: a férfiből az is kibukott, hogy miért nem gondoskodik beteg feleségéről: “Én sem kértem, hogy maradj és gondoskodj rólam, neked sem kellene ezt elvárnod tőlem”
A nő ehhez magyarázatot is fűz, a férfi itt arra utalhatott, hogy amikor a férj motor balesetet szenvedett, a felesége heteken- hónapokon keresztül egész napját az ápolásának szentelte.
A feleség ezután visszament a testvéréhez. És úgy érezte, hogy a betegség végre felnyitotta a szemét a házasságáról: hogy nem ez, amire szüksége van. Most megpróbálja megkeresni a válaszokat, és kijavítani mindent, amit elrontott, abban a reményben, hátha ez segít meggyógyulnia…
Jó egészséget és mielőbbi gyógyulást kívánunk a feleségnek! Neked mi a véleményed?
