Minden egyes nap érezzük a hiányukat és van, hogy bármit megadnánk, hogy újra hallhassuk a hangjukat és a történeteiket, miközben nem figyelünk másra, csakis rájuk. A nagyszüleink örökké a szívünkben maradnak, akkor is, ha már nincsenek közöttünk fizikai valójukban.
Amikor megszülettünk, határtalan öröm töltötte el szívüket és végigkövették, ahogyan felcseperedtünk. Mi pedig sajnálatos módon szinte mindig tanúi vagyunk annak, amint elhagyják ezt a földi világot.
A nagyszülők nagyon fontos szerepet játszanak az életünkben, formálják az elménket, lelkünket és olyan szellemi dolgokat hagyományoznak ránk, amelyek örökké velünk maradnak.
Egy ember számára általában az első komoly veszteséget a nagyszülők elvesztése jelenti. Életünkben ez minél később következik be, annál szerencsésebbnek mondhatjuk magunkat.
Egy nagyszülő szeretete megkülönböztethető a szülői szeretettől. Habár mind a kettő feltétel nélküli, egy gyermek számára érezhetően más és az a legkedvezőbb, ha élete során mind a kettőt megtapasztalhatja.
Amikor egy nagyszülő eltávozik közülünk, akkor a szülő feladata, hogy ezen a veszteségen a lehető legbölcsebben átsegítse a gyermeket. Fontos, hogy őszintén elmondja, mi történt, anélkül, hogy félrevezető metaforákat alkalmazna. A gyermek nem buta, érteni fogja a szülő szavát.
Ugyanakkor az is fontos, hogy ilyenkor a szülő tudassa a gyermekkel, a nagyszülő eltávozott ugyan, és nem láthatjuk többé, de továbbra is jelen lesz az életükben mindazon keresztül, amit tanított, amit adott, ahogyan szeretett. Az emlékeken keresztül, amit maga után hagyott.
Rendszeresen vissza kell emlékezni a nagyszülőkre és életben tartani az emléküket, hiszen őket senki más nem pótolhatja.
Ha tetszett a cikk, kérlek, ne felejtsd el megosztani ismerőseiddel!
