Semmi nem olyan értékes a világon, mint az a szeretet és közelség, amit egy másik ember adhat. Ezt a történetet a lányról és nagyapjáról már sokan ismerik. Sok oldalra volt már feltöltve, és megérintette az emberek szívét a világ minden táján.
„Minden szombaton elkísértem a nagyapámat a szanatóriumba, ami néhány háztömbnyire van tőlünk. Anyám nem volt lelkes, amiért a szombat délutánokat a barátaim és a szórakozás helyett inkább a nagyapámmal és egyéb idős emberekkel töltöttem. De a nagyapám mindig ezt mondta: Aki meglátogatja a betegeket, életet ad neki.
Először meglátogattuk Sokol asszonyt. Csak úgy hívtuk, hogy „Szakács”, mert állandóan arról beszélt, milyen híres szakács volt Oroszországban. Az emberek messziről elmentek hozzá, hogy megkóstolhassák a híres csirkelevesét.
Aztán Meyer úrhoz mentünk, akit csak „Joker-nek” hívtunk.
Ültünk az asztalánál és jobbnál jobb vicceket mesélt. Néhányat nem értettem, de ő mindig nevetett, és olyankor olyan vörös lett az arca, hogy már akkor is nevetünk, ha a történet nem is volt vicces.
A szomszéd szobában Lipman úr, az „Énekes” lakott. Ő mindig megörvendeztetett minket az énekével, gyönyörű hangja betöltötte a teret. Annyira erősen és tisztán énekelt, hogy néha nem tudtuk megállni, hogy ne csatlakozzunk hozzá.
Mellette a „Nagymama” Kagan asszony mindig büszkén mutogatta fotóit az unokáiról. Tele volt velük a szobája. Schreiber asszony viszont tele volt emlékekkel, melyek azonnal életre keltek, amint mesélni kezdett nekünk. Így őt csak „Emlékezőnek” hívtuk.
Aztán ott volt Mr. Krull, a „Csendes ember”. Nagyon ritkán beszélt, inkább csak bennünket hallgatott, mosolygott és bólogatott. A végén mindig azt mondta, hogy menjünk vissza a jövő héten. Ahogy a recepción ülő kedves nő is.
Minden szombaton elmentünk hozzájuk, esőben és napsütésben. Együtt látogattuk meg a barátainkat, a Szakácsot, a Jokert, az Énekest, a Nagymamát, az Emlékezőt és a Csendes embert.
De egy nap a nagyapám nagyon beteg lett, és kórházba került. Az orvos azt mondta, nincs sok remény.
Eljött a következő szombat, itt volt az ideje az idősek otthonában történő látogatásnak. De hogyan menjek a nagyapám nélkül. Aztán eszembe jutott, amit egyszer nekem mondott: Semmi sem állhat közéd és a jó cselekedet közé. Így egyedül mentem. Mert az, aki meglátogatja a betegeket, életed ad nekik.
Mindenki nagyon örült, hogy lát, de kíváncsian kérdezték, hol van a nagyapám. Amikor elmondtam neki, hogy kórházban van, látták, milyen szomorú vagyok és próbáltak felvidítani.
A Szakács elmondott néhány titkos összetevőt, a Joker a legújabb vicceit, az Énekes pedig egy dalt énekelt. A Nagymama néhány régi képet mutatott, míg az emlékező izgalmas történeteket mesélt az életéből. Amikor meglátogattam a Csendes embert, végtelen számú kérdést tettem fel, végül elmondtam, mit tanultam az iskolában.
Egy idő után elbúcsúztam mindenkitől, még a recepciós is azt mondta: Köszönöm, hogy eljöttél, remélem, a nagypapád hamarosan meggyógyul.
Néhány nappal később a nagypapám még mindig a kórházba volt. Nem evett semmit, nem tudott felülni és alig beszélt. Tőle messze leültem a sarokban, ne lássa, hogy sírok. Anyám ült nagyapa mellett az ágy mellett és fogta a kezét. A szoba sötét volt és csendes.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy nővér szólt be: Látogatója van.
„Itt van a buli? – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem és megláttam Jokert. Aztán az énekest, a szakácsot, a nagymamát, az emlékezőt, a csendes embert és a nőt a recepcióról.
A Szakács elmesélte, hogy az összes nagy élelmiszerüzletet bejárta, hogy megvegye az alapanyagokat ahhoz, hogy megfőzze neki a híres levesét, hogy jól érezze magát. „Hoztam is a húslevesemből.” – mondta. „Húsleves?! – kiáltotta Joker. – Az embernek egy tisztességes szendvicsre van szüksége – mondta, és hahotázni kezdett, mit már senki nem bírta megállni nevetés nélkül. Aztán mondott nekünk néhány új viccet. Mire befejezte, mindenkinek zsebkendő a kezében, mert mindannyian sírtunk a nevetéstől.
Aztán a Nagymama mutatta, hogy hozott nagyapámnak egy szép képet az unokáiról. Az Énekes elénekelt neki egy dalt, majd mindannyian vele tartották. Az Emlékező elmondta, mennyire jól esett neki, amikor nagyapám a legnagyobb hóviharban is meglátogatta, és rózsát vitt neki születésnapjára. A Csendes ember pedig csak hallgatott, mosolygott és bólogatott.
Amikor lejárt a látogatási idő, mindenki elköszönt és megígérte, hogy hamarosan visszatér.
Aznap este a nagyapám újra rendesen evett. Hamarosan ismét fel tudott ülni, és nem sokkal később újra tudott járni. Minden nap egy kicsit jobban lett, napról-napra erősebbé vált.
Az orvosok teljesen elképedtek a javulásán, és amikor hazaengedték, valamilyen csodáról beszéltek. De tudom, hogy az igazság egészen más: a barátai gyógyították meg. Mert, aki meglátogat egy beteget, az életet ad neki.
A nagyapám teljesen jól van. Azóta is minden szombaton megyünk az idősek otthonába, hogy meglátogassuk a barátainkat: a Szakácsot, a Jokert, az Énekest, a Nagymamát, az Emlékezőt, a Csendes embert, és természetesen, a nőt a recepción.”
Forrás:blikkruzs.blikk.hu
