Szülés után egy nőnek számtalan dologgal kell megbirkóznia. A nemrég világra jött gyermeke iránti aggodalom, a kialvatlanság, a testi változások sok lelki és fizikai erőt kivesznek egy nőből. Ilyenkor a férfi támogatás nagyon sokat számít, és ha ez elmarad, az még nagyobb megrázkódtatás.
Ha a pár nem tudja egymást kiegészíteni ebben a helyzetben, az akár a kapcsolat tönkremeneteléhez is vezethet. Hasonló a történet a következő hölgy esetében is, aki mellesleg népszerű anyablogot vezet és egy Facebook bejegyzésében saját tapasztalatát osztotta meg nőtársaival, amelynek kapcsán sokan magukra ismertek.
Íme, az anyuka szavai:
“Nagyon sok üzenetet kapok Instagramon azzal kapcsolatban, hogy milyen segítőkész az én férjem. Az emberek azt is szokták mondani, hogy igazi álompár vagyunk.
Az igazság az, hogy a gyermekünk születése után a kapcsolatunk majdnem gallyra ment.
Képes vagyok a napi dolgaimat ellátni, őszintén. Amit nem tudok kezelni, azok az igazságtalanság életkörülmények, amelyek általában egy gyermek születése után bekövetkeznek.
Nem vagyok férfigyűlölő és nem teregetem a szennyesem vagy nevezzük bárhogyan, amikor valaki felszólal az igazság nevében egy rendszer ellen, amely az egyik nem számára előnyös, míg a másiknak kedvezőtlen.
Ahogy a bébi megszületett, nem volt mozdulásom. Elmenni velem valahová nyűgös lett és megfogni a babát szívesség. A ‘mindenhová együtt megyünk’ -től eljutottunk odáig, hogy külön töltöttük a karácsonyt.
Magányos vagyok. Reggel 6-kor kelek a babával és már este 8-kor ágyba dőlök kimerülten. Ez a helyzet a babákkal. Minden szabadidődet felélik és mégis az az érzésed támad, hogy nagyon egyedül vagy.
Sértettnek érzem magam. Miután annyi adag mosást elintéztem egyik reggel, miközben őfelsége az igazak álmát aludta az évben már 340-edszer, elárasztottam a fürdőt. Fél órán keresztül mostam fel, letettem a babát, csináltam magamnak egy kis tojást, átsétáltam a nedves kövön és elcsúsztam, miközben a térdemet és a tányért is összezúztam.
Azt persze nem tehetem meg, hogy nem tudok felállni.
Csak feküdtem ott, vizesen, dühösen, sírva. Annyira mérges voltam, hogy hová jutottam az anyaságban/feleséglétben.
Nagyon ki vagyok merülve, annyi éjszakai etetés, közben eszembe jut, hogy az elkövetkező években jön majd a suliba vásárlás, az összes gyerekem fürdetése, az összes szennyes kimosása, elvinni őket valahová, hogy lefáradjanak, válaszolni 5.000 kérdésre egy nap, közben mosolyogni és relatíve tisztán tartani a lakást, ha valaki esetleg betévedne, és nevetve azt mondaná, hogy ‘Ó, értünk nem kellett volna fáradnod!’. Pedig igenis azt teszem nagyjából 4 órán keresztül.
Így nézne ki az egyenlőség?
Születik egy gyermeked és a férjed számára olyan leszel, mint egy rovarriasztó?
Ma a nők már dolgozhatnak, persze rosszabb fizetésért, majd hazaérve ugyanazt kell végig gürizniük, amit a nőknek az 50-es években? Szoptatás, főzés és egy kis lepedő akrobatika a felséges úr felhatalmazásával?
Szóval köszönöm, hogy megkaphatom a felszínes bókot, miszerint mi egy álompár vagyunk, de ha őszinte akarok lenni, akkor gyereket vállalni egy dolog és megosztani a felelősséget egy másik.
Ahol szeretet van, ott megoldás is van és az én házasságomban nem vagyunk híján a szeretetnek. Fejlődünk és rendben leszünk.
Az egyik elvált barátom mondta a napokban, ‘Azt hiszed, hogy gyereket vállalni és feleségnek lenni nehéz…mindaddig, amíg el nem hagynak. Aztán rájössz, hogy ott kezdődik az igazi depresszió.’
Szeretettel Con, egy anya, aki mindent kézben tart.”
Ha tetszett a cikk, kérlek, ne felejtsd el megosztani ismerőseiddel!
