Vannak pillanatok az életben, mikor elakad az ember szava. Nos, ez egy ilyen pillanat volt. Aztán magamhoz tértem és rájöttem, jobb ez így.
Nehezen estem teherbe, öt év izgalom után végre sikerült! Az első hetekben a férjem boldog volt, tervezgetett, mi hogy legyen majd a kicsivel, milyen közös programjaik lesznek stb. Aztán ahogy híre ment a dolognak, mindenki velem kezdett foglalkozni, hogyan viselem a várandósságot.
Hát elég rosszul. Az első három hónapban szinte folyamatosan hánytam, csak az infúzió segített. Azért próbáltam nem csak a terhességemre figyelni, és erre kértem a családot és a barátokat is, hiszen tudtam, hogy a férjem is igényli a figyelmet. Úgy tűnik azonban, ez mégsem volt elég. A párom ugyanis utólag azt hozta fel problémaként, hogy egyre kevesebb lett köztünk az intimitás.
Őszinte leszek, valóban nem sok energiám maradt a szexre. Később meg, amikor már látványosan nőni kezdett a pocakom, a férjem volt az, aki elkezdett távolságot tartani, mert zavarták a testi változások. Egyre többet túlórázott, mondván, hogy mindene meglegyen majd a kicsinek.
A nyolcadik hónap elején voltam, amikor a munkából nem jött haza. Pánikba estem, baleset? – és a századik telefonhívásomat végre felvette. Ne haragudjak, mondta, „ő erre nincs felkészülve”, amúgy meg beleszeretett valakibe. A holmijáért hazajön, elköltözik. Összeomlottam, nem tudtam, hogyan éljek tovább, azt sem, hogy mi lesz velünk, a gyerekkel egyedül.
Amikor másnap összepakolt, azt mondta, hogy természetesen a gyerekkel mindenképpen tartani akarja a kapcsolatot, és bejön a szülésre is. Megkértem, hogy ezt ne tegye, a láthatást pedig majd megbeszéljük. A lányunk azóta 2 éves, és az apja pedig talán ha négyszer látta…
Forrás: blikkruzs.blikk.hu
