Ez is megtörténhet az életben! Hasonlítsuk össze, hogyan viselkedik egy külföldi és egy magyar férfi a családi életben.
Miután elváltam a férjemtől, megesküdtem arra, hogy soha nem fogok kapcsolatot teremteni hazánk fiaival. Jobb lenne John, José, Karl – csak József/László/Ferenc ne legyen. Nem azért, mert a Józsefek/Lászlók/Ferencek rosszak… hanem azért, mert elkényelmesedtek.
Elkényeztetettek, puhányok… Óriásiak az elvárásaik, tehetségük hangyányi. Ez most a tendencia.
Igen, Amerikából nézve könnyű ezt mondani, ahol a férfiak együtt sétálnak a gyerekkel, hintáznak velük, még a hétvégéken is, azért, hogy a feleségeik eljuthassanak a manikűröshöz. Ők, ahogy a feleségeik is, felkelnek éjszaka a síró gyerekhez és kicserélik a pelenkáját. Nem ciki, ha lemondják a munka utáni sörözést, ha vár rájuk a család. Nem tekintik ezt hőstettnek. Ez a normális! Ez a helyes! Ha már ők az erősebbik nem – legyenek is erősek! Az erőtök abban van, hogy megértitek a gyengeségeinket. És nem használjátok ki azokat.
Emlékszem, egyszer amikor meglátogattam a barátnőmet. Épp GYES-en volt, kislánya a kezében. Kimerült, fáradt feleség, a férj pedig tág gatyában ül a számítógép előtt… Leültem a díványra, amíg barátnőm teát készített, addig nálam volt a gyerek. Le- fel futkosott az apró konyhában, teát készített, levest kavargatott és még a macskát is megetette.
A gép előtt ülő férj észre se vett, pedig a kezemben lévő gyerek sírt és dobálta magát. Próbáltam megnyugtatni, ringattam, grimaszokat vágtam, gügyörésztem neki, az apja ezt közömbös tekintettel nézte, majd folytatatta a játékot. „Egy igazi marha ”- gondoltam. Tiszta izzadság vagyok, a gyerek üvölt a kezemben. Szerettem volna odamenni és a fejét belenyomni a monitorba… De szerencsére ő nem az én férjem, így nem bánthattam. Bár nagyon akaródzott…
A barátnőm behozta a teát, átvette a síró kislányt. Megkönnyebbülve ültem le a székre, homlokomat törölgetve, remegve ittam egy korty teát. A barátnőm megnyugtatta a gyereket és fáradt arccal rám mosolygott.
Csak ekkor vettem észre az apró ráncokat a fiatalos arcán és a kapkodva összefogott haját. Mindig vidám és ápolt barátnőm most úgy nézett ki, mint egy agyonhajszolt és a végletekig kimerült ló. „Hogy vagy?” kérdezte, miközben a teájából még nem is ivott. Rég nem találkoztam vele, rengeteg hírem volt, én egy pár évig Amerikában éltem…
A barátnőm férjhez ment, szült. A férj kisvállalkozó, a pénz kevés. A GYES mellett fordítással próbálkozott, egész éjjel dolgozott, mégis ő vitte orvoshoz a gyereket. Megfázás, influenza. Oltások. Fogproblémák…
Én csak ültem, hallgattam a hajam égnek állt. „És a férjed? Valamiben segít?” Kérdezetem félénken, bár már előre tudtam a választ. Halkan sóhajtott és lesütötte a szemét. „ Természetesen néha vigyáz rá, amíg takarítok. A kislány fél a porszívótól… Ilyenkor átviszi a másik szobába…”
Kinéztem az ablakon. Csendes este, az utcán olvadó szürke hó, ahol már több millió hasonló helyzetben lévő nő ragadt el babakocsijával a sárban. Halványan világító lámpák, átázott cipők. Gondosan betakart alvó kisbabákkal, átázott cipőikben óvatosan lépkedve sietnek haza vacsorát készíteni az úgynevezett „Férjeknek”.
Nehéz szatyrokat cipelnek, a feljáró nélküli lépcsőházban babakocsival szenvednek. Hazaérve, több részre szakadnak, vacsorát készítenek, porszívóznak, megszárítják az átázott cipőket, ezt mindvégig a gyerekkel a kezükben. És mind azért van, mert ők a „feleségek”. Senki sem mond ezért nekik köszönetet. Nem ölelik át, nem simulnak hozzá, egyáltalán nem értékelik, hiszen „ez a dolga”. És a férjnek „mi a dolga…”. Mert ő dolgozik… Nem kezdtem el arról mesélni, hogy a férjem és más férj is általában szokott segíteni. Nem várja meg, hogy a felesége megkérje őt. És ezt nem szívességből teszi. Munka után átöltözik, elmosogat és kiporszívóz. A gyereket este elviszi uszodába, hogy a felesége tudjon pihenni. Szereti, és nem néz rá szemrehányóan. És ez a normális!
Csöndben ültem. Köszönetet mondtam az Istennek, hogy egy olyan világban élek, ahol ez elfogadott. Ott, ahol a férfi a családfő, kiveszi részét a házimunkából és nem vár ezért dicséretet. Ő nem csak biológiailag férfi.
Ő apa, férj és támasz. Van időm arra, hogy belebújjak a flottír köntösömbe és megírjam a következő cikkemet. Azért, mert én is ember vagyok, nekem is van hobbym és pelenkán túli életem. Senki nem követeli tőlem sem a tortát, sem partvis nyelet, azért, mert tisztelnek és szeretnek. Megbecsül, és ami a legfontosabb – óv. Ezért ő egy igazi férfi.
Igen, engem elkényeztet Amerika az egyenlőség jogával és a szabadság eszméjével. Igen, szeretek nő lenni és nem vagyok háztartási robot. Tetszik, hogy a fiaim partnerei lesznek a házastársuknak és nem lesznek olyan lúzerek, akik otthon ülnek mackó alsólyukban és közömbösen nézik fáradtságtól kimerült feleségüket…
„Papucs” mondja azt a kocsmában sörrel kezében ülő férfiak többsége, akinek a felesége épp az átázott cipőjét szárítja, kapkodva pucolja a vacsorához a burgonyát. Én úgy gondolom, hogy éppen ők tartoznak azoknak a hálátlan „nem férfiak” csoportjába, akik a görnyedt nők vállán, büszkén hirdetik, hogy ők az erősebbik nem képviselői. Ugyan már….
***
„Asszony adjál enni” hallom valahonnan. Egy éles kiáltás szakította meg a gondolataimat. A mi hősünk feléledt, megéhezett szegénykém. A barátnőm fáradtan felállt, csendben kimerte a levest és letette a „férje” elé. Azt sem mondta, hogy „köszönöm” csak habzsolni kezdte a tányér tartalmát. „Hozzál kenyeret!” parancsolta a helyéről nem mozdulva… „Férj?!” elgondolkoztam ezen… nem, egyszerűen csak egy…( gondoljanak egy szóra)…”
Lányok, hölgyek, asszonyok! Szeressétek magatokat! Tanuljuk meg megkülönböztetni az ilyeneket a normális férfiaktól. Vannak még rendes férjek, akik gondoskodóak és okosak! Vannak olyanok, akik nem tekintenek szolgának téged! Higgyétek el, az erős nő az, aki gyenge és haszontalan lénnyel él és erős tud maradni… Nézz körbe, keress és nem kellenek a kompromisszumok. Egy életed van, tiszteld és becsüld meg azt, aki kéz a kézben megy végig veled az élet útján. Azt, aki vezet téged és nem azt, aki csak lóg a nyakadon….
Forrás:ketkes.com
