Valóban elképesztő az, amit az ellenzék médiája produkál az utóbbi időben, ahogy írja azt az újság július 15-i számában Bayer Zsolt Nyitott mellkas című vezércikkében. Nyitott mellkassal szállították a gyereket, mert nincs CT, a gyerek pedig belehalt.
„»Bezzeg vizes vébére meg Seuso-kincsekre van pénz!« Ezt a sípot fújják a gazemberek.
A tények, a valóság most sem számít. Csak elegendő hangerővel kell ordítani szerintük a hazugságot, és akkor majd talán beleég a fejekbe, a társadalom legalján élőkébe legalább a rettenetes kép, ahogy egy hosszában felvágott gyerekkel száguld a mentő, látni, ahogy dobog a kis szíve, aztán már nem dobog tovább, mert nincsen CT.
A szívklinika főigazgatója, Ofner Péter elmondott mindent.
Hogy az elmúlt időszakban tíz (!) életmentő szívműtétet kellett végrehajtani a gyereken, utolsó műtétje során, melyet a kardiológiai intézetben végeztek, keringése gyakorlatilag összeomlott, műszívre kellett tenni és lélegeztetni, de sajnos a kislány állapota nem javult, súlyos vérzését sem tudták megfelelően csillapítani.
Majd a beavatkozást követő 16. napon súlyos idegrendszeri problémák is jelentkeztek, ezért rendeltek el koponya-CT-vizsgálatot. És sem a szállítás alatt, sem azt követően nem történt szövődmény. Egyébként heti hat-nyolc alkalommal történik ilyen szállítás, és ez rutinfeladat.
A lényeg pedig így foglalható össze: A vizsgálat eredménye megállapította, hogy a kislány súlyos roncsoló agyvérzést kapott, ami miatt a műszívkezelést nem tudták folytatni. Abba kellett hagyni a véralvadásgátló-kezelést is, és ebben az állapotban a gyermek a saját keringésére nem tudott támaszkodni, június 29-én meghalt. »Egy olyan zsákutcába kerültünk, amely végül is a gyermek halálát okozta« – mondta Ofner Péter.”
Szakmámban, az idegsebészetben, ahol a CT az egyik legfontosabb diagnosztikai eszköz, elképzelhetetlen – legyen az hajléktalan, miniszter vagy MTA-doktor –, hogy szükség esetén ne jusson hozzá bárki sürgős CT-hez, illetve a szükséges idegsebészeti ellátáshoz akárhol az országban.
Ahogy bárhol az EU-ban, természetesen itthon sincs CT minden kórházcentrum minden épületében, különösen ahol nincs mód az agyvérzés ellátására. Az akut ellátásban azonban bármelyik európai országgal felvesszük a versenyt, sőt nemegyszer megtapasztaltam külföldről kért konzílium esetén, hogy súlyos koponyasérülteknél vagy óriás agydaganatoknál a nyugati kollégáim jóval hamarabb lemondtak a beteg további kezeléséről, mint itthon, és nem mentek el a még választható kezelési határokig.
Amikor ezt szóvá tettem nemzetközi kongresszuson, a válasz az volt, hogy nincs rá pénz. Ezzel szemben itthon az elmúlt hét évben óriási kórházi fejlesztések történtek mindenütt vidéken, magam is átéltem ezt Miskolcon, és végre most már a fővárosban is megszületett a döntés a több mint 750 milliárdos fejlesztésről.
Tudni kell azt is, hogy a magyar munkavállalók körében igen népszerű és sztárolt Angliában az egészségügyben jóval hosszabbak a kórházi várólisták, mint itthon, továbbá a síbalesetek okozta végtagsérülteknél sokszor panaszkodnak a hazai baleseti sebészek, hogy nem volt megfelelő az ellátás akár Ausztriában, akár Franciaországban.
Az égési sérültekről ne is beszéljünk. Az elmúlt években a rezidensek helyzetén sokat javítottak, igenis csökken a fiatal orvosok elvándorlása, valamint növekszik a visszaáramlás. Ez egyébként régiós jelenség, időben nem is lehet kormányokhoz kötni. A legtöbben a lengyelek közül dolgoznak kint, de a nagyobb fizetések miatt szinte az összes kelet-európai országból megy ki orvos szakember szerencsét próbálni. A fiatal német orvosok ugyanígy vándorolnak az Egyesült Államokba, Kanadába és vissza. Nincs ebben semmi különös, a fiatalság szereti a kihívásokat és él a gazdasági globalizáció és a szabad munkaerőáramlás adta lehetőségekkel.
Egy hete tértem haza Nigériából, idegsebészeti missziót szerveztem a katolikus egyház által működtetett kórházban, ahol döbbenetesen nehéz körülmények között kellett szolgálni, operálni. Valóban, a bajt nem idehozni kell, hanem ott kezelni, ahol van. Ez teljesen logikus gondolat, észszerű valóság.
Az ott dolgozó orvosok nagy örömmel fogadtak engem és a velem tartó plasztikai sebész kollégát, Pataki doktort, aki az égési sérülteket operálta. Sok kollégával beszélgettünk, műtősnőkkel, ápolónőkkel, egyikük sem akar külföldre menni, pedig mehetnének, könnyebben, mint mi, hiszen az angolt mindenki anyanyelvi szinten beszéli. Egy műtősnő fizetése 100 dollár havonta, egy ápolónőnek 80, a rezidenseknek 400 körül van, az intézet orvos igazgatójának, aki ortopéd sebész, 900 dollár.
Ám eszük ágában sincs se migránsként, se menekültként eljönni, mert bíznak Krisztusban, és anyagi javakért el nem hagynák hazájukat. Nyugat-Európa példát vehetne a keresztény Afrikáról, mert lehet, hogy egyszer ők fogják megmenteni a hitét eldobó Európát.
A misszióban az ember fizikailag rettenetesen kifárad, de lelkileg mindig többet kap, mint amennyit adni tud. Itthon viszont ahhoz kell nagy lelkierő, hogy békével bírjuk az ellenzéki média valóságtól teljesen elrugaszkodott, gyűlölettel teli állításait, amelyekkel tönkre akarják tenni az emberek közérzetét „minél rosszabb, annál jobb” alapon.
Feladatunk, hogy hétköznapi emberként mindenütt, ahol lehet, érvekkel részt vegyünk a párbeszédekben munkahelyen, baráti vagy nem baráti társaságokban, családban. Csak így tudjuk ellensúlyozni a valós állapotokat teljesen kifordító hazugságáradatot és a baloldali propagandát, amit a szakmámról terjesztenek.
A szerző idegsebész, osztályvezető főorvos
Forrás:Forrás…
