HIÁBA VÁR…
Megint haza indulok nemsokára
Nagy, néma csend borul a kis szobára.
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.
Nincs már ott, aki eddig haza várt.
Békülten kimondom: Elköltözött.
Nem lakik többé az élők között.
Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!
Szorongva leste, mikor érkezem.
S egyszer csak elébe léptem,
Hogy felragyogott az a kedves kék szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára,
És neki úgy fájt minden búcsúvétel:
Körül tipegett anyai féltéssel…
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért…csendesen ült mellettem
s bele sűrítve szóba annyit mondott!
Azután…egyszer ő is útra kelt.
Végső tekintetével átölelt,
És indult…hangtalanul, csendesen.
Elment! Elment! Hiába keresem.
Ő utazott el!- ismételgetem:
Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn
És most, előre ment és haza vár,
Csak egy kevés idő van hátra már,
S ha véget érnek próbák,földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-
Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
De csendje is tud drága titkokat…
Hogy várt mindeddig….
hogyne várna rám:
Haza vár most is az ÉDESANYÁM.
Túrmezei Erzsébet
