Jegyeket, bérleteket!” – emelem fel a hangra a fejem, mellettem egy kis öreg hölgy, talán már több mint 75 éves.
Ahogy keresem a zsebemben a jegyem, a szemem sarkából látom, hogy mozdulatlanul ül.
“Asszonyom! A jegyét kérem!” – szól hozzá most az ellenőr.
Az öreg hölgy mosolyogva néz rá és válaszol csendesen:
“Nekem nincs. A dédunokáimhoz utazom Dortmundba.
Sajnos nem tudtam megvenni a jegyet. Mondhatnám, hogy a jegy automata túl bonyolult volt, ahol felszálltam, vagy tehetnék úgy, mint aki időskori demenciában szenved. Talán még el is hinné nekem. De az igazság az, hogy hónap vége van, egyszerűen nem volt elég pénzem a jegyre, de nagyon szerettem volna látni a családomat, ezért kockáztattam.”
Az ellenőrt láthatóan meglepi a válasz, elakad a szava.
“Ez a legnagyobb szégyen most az életemben – folytatja a hölgy -, de soha nem hazudtam. Most sem teszem.”
A fiatalember csendesen ír valamit, közben beérkezünk az állomásra.
A hölgy szemébe néz, vesz egy mély lélegzetet, majd kis türelmet kér.
Látjuk amint leszáll a vonatról, odamegy a pénztárhoz, kinyitja a saját pénztárcáját. Néhány másodperc múlva jegyeket nyújt át a hölgynek:
“Ezek itt négy utazásra elegendő jegyek, így kétszer láthatja őket ezen a héten!”
Szótlanul nyelem a könnyeimet a nénivel együtt.
