A rózsa éppen az erkélyem alá esett. Ránéztem, majd a kezemben lévő ollóra pillantottam. Csak egyetlen könnycsepp pergett le az arcomon.
Természetesen pánikba estem, és lélekszakadva rohantam le a lépcsőn, hogy felvegyem a virágot, és valahogy megpróbáljam visszarögzíteni a szárhoz. Tudtam, hogy lehetetlen – az a rózsa már soha nem gyógyulhat meg.
A virágot néhány napja a nős barátomtól kaptam. Ez jelentett számomra mindent. Ez a rózsa egy ígéret volt, hogy a szenvedésemnek hamarosan vége lehet, végre elhagyja a feleségét, és mellettem lesz. Természetesen már nem hittem benne igazán, hogy ez valaha is megtörténhet.
Három éve voltunk együtt. Az egész románc úgy kezdődött, hogy bosszút akartam állni a férjemen, aki megcsalt engem. Meg akartam csalni őt, aztán továbblépni, annak tudatában, hogy most már kvittek vagyunk.
De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elterveztem. A bosszúból kezdeményezett románcból igazi kapcsolat lett, és elválaszthatatlanok lettünk, annak ellenére, hogy esténként mindketten a házastársunkhoz mentünk haza.
Iszonyú bűntudat kínzott, amiért valaki mást szerettem. Nem tudtam a férjem szemébe nézni. Nem tudtam tükörbe nézni. Azt sem tudtam, ki vagyok, csak azt tudtam, hogy a szerelmemmel akarok lenni. A szeretőmmel.
Beszéltünk arról, hogy elhagyjuk a házastársainkat, összeházasodunk, és gyerekeink lesznek. De ő figyelmeztetett, hogy ne hagyjam el érte a férjemet. Azt hittem csak azért mondja, mert félt, és meg akar óvni, ezért nem hallgattam rá. Két éve voltunk együtt, amikor elváltam a férjemtől.
Rögtön azután, hogy kimondták a válást, felhívtam a szeretőmet, és együtt örültünk a boldogságomnak. Egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy hivatalosan is együtt lehessünk. Most rajta volt a sor, és megígérte, hogy hamarosan lépni fog. Abban állapodtunk meg, hogy szeptemberben elhagyja a feleségét, de amikor a hónap végén még mindig vele volt, kezdtem elveszíteni a reményt.
A véletlen úgy hozta, hogy nem sokkal később, a bátyám elhagyta a feleségét a szeretőjéért. Titokban örültem, hiszen hasonlónak találtam a helyzetünket, de emlékszem, hogy arra gondoltam: vajon miért nem velem történik mindez? Mit tud nyújtani az a nő a bátyámnak, amit én nem adnék meg az én szerelmemnek? Nekem miért csak az üres ígéretek maradnak és az önvád, hogy biztosan én rontottam el valamit, én nem tudom őt megtartani egy kapcsolatban?
Ekkor ráébredtem, hogy a bátyám és az én helyzetem nagyon különböző, de ez mégis reményt adott. Hittem abban a férfiban, akit szerettem, hittem abban, hogy egyszer valóra váltja az ígéreteit, és elhagyja értem a feleségét. Én már megtettem, ami rajtam állt.
De nem történt semmi. Még egy éven át szenvedtem, vártam egy olyan férfira, akit soha nem kaphatok meg, és minél tovább vártam, annál jobban szenvedtem. Állandóan rá gondoltam, meg mindazokra a nőkre, akikkel barátságban volt. Mindenre és mindenkire gyanakodtam, nagyon nehéz volt nekem. De ő pontosan tudta, mit csinál, és hogy tarthat maga mellett.
Ha összevesztünk, mindig bocsánatot kért, és virágot hozott. Az utolsó nagy botrány után – azt hitte, hogy ellenőrzöm a Facebookját – hozta azt a bizonyos vörös rózsát.
Az a rózsa, amit hagytam lehullani, a vég szimbóluma volt, a kapcsolatunk végének szimbóluma. Ez volt az a nap, amikor hosszú évek után végre úgy döntöttem, hogy nem éri meg a szenvedést.
Egy meleg, tavaszi napon szakítottam vele, telefonon. Teljesen összetörtem. Hetekig szenvedtem a szakítástól: nem ettem, nem aludtam, nem keltem fel az ágyból. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy a feleségével van és nem velem. De tudtam, hogy ha visszamennék hozzá, minden maradna a régiben: én reménykednék, ő ígérgetne, és én állandóan csalódásban élnék.
