Egy 83 éves idős hölgy írta meg a történetét ifjú korából:
Mikor a férjem csendesen bejelentette, hogy 11 év házasság után el szeretne válni, és el fog költözni, én egyből a két gyerekünkre gondoltam.
A kisfiam még csak ötéves, a pici lányom pedig csak négy múlt. Vajon sérülni fognak, ha szétmegy a család? Hogy vajon én képes leszek mindenben helyt állni, mindent megadni nekik?
Nem voltam benne biztos, hogy meg tudok majd birkózni a feladattal, de muszáj megpróbálnom. Ezek a gondolatok pörögtek a fejemben.
Minden vasárnap templomba mentem. Hétköznap ellenőriztem a gyerekek házi feladatait, és igyekeztem meggyőzni őket arról, hogy mindig végezzék el a rájuk bízott feladatokat. Közben nekem fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek az életemmel, hogy mi helyes és mi nem.
Két év telt el a válás óta. A templomban anyák napi misét tartottak.
A pap közölte, hogy minden édesanyát tisztelet kell megillesse, hiszen ők azok, akik törődnek, szeretik a gyerekeket, majd arra kért minden gyereket, hogy menjenek elő az oltárhoz, és válasszanak egy szál virágot édesanyjuknak.
A fiam és a kislányom kézenfogva mentek elő, majd két, kissé megtépázott, napégette virágszállal tértek vissza. Büszkék voltak a választásukra, mosolyogtak. Én is mosolyogtam. Később azonban megkérdeztem, hogy miért ezekre a virágokra esett a választásuk. A kisfiam megsimogatta az arcomat, és azt mondta:
“Azért anya, mert ennek a kis virágnak szüksége van rád.”
Sírva fakadtam, a gyerkőceim átöleltek. Ez volt a legszebb anyák napi ajándék, amit valaha kaptam.
(forrás)