Legtöbbször vasárnap, a sütemény napon, de ünnepek tájékán fix, hogy mindig előkerült a spájzból a diódaráló. Amikor még az elektromos eszközök annyira nem dívtak, ezzel csinált apám az egész dióbélből süteményekbe való darálékot.
Bár a főzés-sütés édesanyám reszortja volt, kisebb feladatokat kiadott apámnak, mint a mák vagy diódarálás.
Nem is csodálom, mert ehhez azért kellett izommunka. Elég csak arra gondolni, hogy mekkora súlya volt ennek a darálónak, aminek a teste tömör vas volt.
A tetején lévő csőrbe kellett adagolni a dióbelet és leszorítani egy tömeszelő eszközzel, hogy hatékonyabb legyen a munka, mindeközben tekerni a kart, hogy daráljon is.
Igazi rituálé volt az egész. Kicipelni, felhajtani a viaszosvászon terítőt az asztalról, mert ha nem tettük meg, akkor felszaggatta, és ráerősíteni az asztal lapjára. Az tény, hogy akkor még nem voltunk annyira elkényelmesedve, mint most és az is, hogy ez a daráló nem is romlott el soha.
Te még emlékszel rá? Talán még ma is ezt használod a konyhában?
Ha tetszett a cikk, kérlek, ne felejtsd el megosztani ismerőseiddel!
