Egy magyar hajléktalan, Tamás kilenc éven keresztül élt az utcán, de sikerült neki az, ami sokak szerint lehetetlen, ha valaki utcára kerül: kitört a hajléktalanságból, sikerült új életet kezdenie.
Tamás története egyszerre sokkoló és leengerlő. A férfi felismerte, ha változást akar, ha ki akar törni borzalmas helyzetéből, küzdenie kell akkor is, ha az út nehéz, illetve, ha nem is látni, hova vezet.
Nem titok, hogy gyermekkorunk, kiskori neveltetésünk és élményeink hatással vannak a személyiségünkre. Tamás szülei alkolisták voltak, így ő is hamar inni kezdett, az alkohol pedig szép lassan, csendes pusztítóként tönkretette a férfi házasságát, majd megfosztotta a fiától és az otthonától is.
Tamás utcán töltött története kilenc évig tartott.
„Kívülről nézve elviselhetetlennek tűnik az utcán élni, s így visszatekintve, józanul, valóban az. Alkoholistaként viszont mindez nem érdekelt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy meglegyen a napi piám. Arra azonban ügyeltem, hogy elkerüljem a drogokat, a balhékat és a kijózanítót” – mondta a Ripostnak Tamás. A férfi őszintén elmesélte, hogy volt olyan nap, amikor 4000-5000 forintot is összekéregetett magának, abból pedig mindig piát vásárolt. Szerinte simán spórolhatott is volna ebből a pénzből egy jobb élet reményében, egy hajléktalan viszont – legalábbis Tamás tapasztalatai szerint – csak a mának él, így hát elherdálta az összes pénzt alkoholra.
„Nekem simán legurult 10 liter bor meg pár feles. Ha ez megvolt, az sem érdekelt, hogy a saját mocskomban fetrengek” – vallotta be.
Élete akkor kezdett megváltozni, amikor két vöröskeresztes hajléktalanellátó szociális munkás meglátta benne az embert, akit Tamás már régen nem látott magában. Ekkor kezdett el harcolni önnmaga ellen, többször elment elvonóra is, keményen küzdött a saját démonaival, útközben pedig sokszor meg is torpant vagy el is bukott.
A döntő pillanat akkor jött el az életében, amikor az egyik, szintén az utcán élő társa majdnem a szeme előtt halt meg alkoholepilepsziában. Ez a borzalmas tragédia adott neki erőt ahhoz, hogy legyőzze szenvedélyét.
„A másik mérföldkő az volt, amikor valami alkalmi munkából jó pénzhez jutottam, és úgy döntöttem, akkor most megvendégelem a többi hajléktalant. S mi volt a hála? Másnap reggelre ellopták a fejem alól a borospalackot. Megkérdeztem, miért tették? Mire azt felelték: mert neked van! Ekkor döntöttem el, soha többet az utcán, soha többet ilyen embereket” – emlékszik vissza Tamás.
Majd tovább járt az elvonóra, segítői pedig szállást szereztek neki a Váltó-ház nevű, alkoholbetegek számára fenntartott hajléktalanszállón. Innentől teljesen megváltozott a férfi élete, új céljai lettek, elkezdett dolgozni, egyre jobban rendbe szedte az életét.
Ahogy Tamás élete rendeződött, megkereste 10 éve nem látott fiát is, akivel ma már nagyszerű a kapcsolatuk. Új munkát keresett magának, amivel még többet keres, így saját albérletbe költözött, majd a szerelem is rátalált.
Tamás tehát kitört abból az életből, amelyből sokak szerint lehetetlen kitörni. A ma már boldog és kiegyensúlyozott életet élő férfi reméli, hogy története eljut olyan emberekhez is, akik hasonlóan nehéz helyzetben vannak, mint amiben ő is volt, és megmutatja nekik a remény apró szikráját, hogy van kiút a hajléktalan létből, persze, kemény munkával.
