Réges-régen egy kis japán faluban élt egy öreg és bölcs szamuráj. Egy napon egy fiatal harcos látogatta meg őt, akinek nagy híre volt különös kegyetlenségéről, gonoszságáról és szívtelenségéről.
A fiatal harcos szeretett provokatívan viselkedni az összeütközései során. Mindent beleadott, hogy az ellenfelét nagyon felbőszítse, hogy az elvesztve a türelmét számos hibát ejtsen és könnyen legyőzhető áldozattá váljon.
A harcos ugyanígy kezdett el viselkedni az öreg szamurájjal is. Kövekkel dobálta, káromolta őt, ütéseket mért rá, próbálta kibillenteni az egyensúlyából a direkt ütközetben.
A szamuráj szintén azt tette, amit minden alkalommal szokott, megingathatatlan maradt és semmilyen formában nem reagált a fiatal kihívásaira. Az végül teljesen kimerült a próbálkozásban elveszítve minden lelkesedését és feladta a harcot.
A szamuráj tanítványai megkérdezték tanítójukat, hogy miért cselekedett így:
– Mester, miért nem reagáltál semmilyen módon a harcos provokációira? Attól tartottál, hogy elveszted a harcot?
Az öreg szamuráj így felelt:
– Ha valaki adni akar nektek valamit, de ti azt visszautasítjátok, kinél fog maradni az a dolog továbbra is?
A tanítványok egybehangzóan válaszoltak:
– Annál, aki adni akarta.
Ugyanez a helyzet a gonoszsággal és az irigységgel is. Mindaddig, amíg el nem fogadod, és nem engeded, hogy hasson rád, csak azt fogja mardosni, akiben kialakul, és aki fel akarja ezt használni ellened.
