Nagyapám nagyon sokat mesélt nekünk gyerekeknek, aztán később, már felnőtt fejjel, is hozzá fordultunk, ha valami problémánk volt, hiszen mindig volt egy tanulságos története számunkra. Ő egy igazi, és pótolhatatlan tanító volt az élet iskolájában.
Az alábbi történetet is ő mesélte, úgy gondolom, érdemes mindenkivel megosztani, hiszen nagyon tanulságos.
Az egyik unoka egyszer azt kérdezte nagyapámtól:
-Hogy csináltad nagytata, hogy annyi nehézségen mentén keresztül, megtépáztak a háborúk, vagyon nélkül maradtál, és mégis soha nem veszítetted el a hited, életkedved? Sőt, még te bíztatsz minket, hogy az élet mennyire szép.
-Hát, gyermekem, tényleg sok nehézség volt az életemben. Azonban mindig nagyon vigyáztam arra, hogy mire figyeljek a világból. A legtöbb rossz dolog az érzékszerveinken keresztül rakódik le bennünk, és főleg a látásunkon keresztül.
Egyáltalán nem mindegy, hogy mit veszünk észre a világból, és minek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget. Amikor annyi idős voltam, mint te a falusi pap a következő dolgot mondta nekem:
“A szemedet midig az Ég felé emeld, és soha ne felejtsd, hogy ott lakik a te égi Atyád, aki vigyáz rád. Ő legyen mindig a legfontosabb számodra.
Másodsorban a nézz a földre, és vedd észre, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy te is a sírba kerülj, hiszen az élet nagyon esendő. Élvezd minden nap a jelen pillanatot.
Harmadsorban nézz körbe, vedd észre, hogy hány ember van, aki sokkal rosszabb sorban él, mint te, aki többet szenved, többet nélkülöz”.
Ezzel a tanítással éltem túl az összes nehézséget, figyelmemet pedig nem a világ nehézségeire, hanem az Ég felé fordítottam mindig-mesélte nagyapám.
