Az alábbi történetet az interneten találtuk, egy gyászoló nő írta ki magából szomorúságát. Sorait röviden összefoglaljuk nektek:
“20 éven át alkottunk egy párt, vagy legalábbis majdnem. Ez a férfi volt az igazi nagy szerelmem: úgy szerettem bele, hogy már voltak gyermekei, és volt felesége, és többször is elmondta, hogy nem fog elválni. És valóban… ilyen, felelősségteljes orvos ember volt, aki a betegeinek és a családjának élt.
Sokszor elmondta nekem, hogy én vagyok az igazi, de már nincs mozgástere változtatni, már olyan kötelezettségeket vállalt, amelyekből nem táncolhat ki. Ennek ellenére csodálatos szerelem volt a miénk, bár sosem mehettünk együtt nyaralni, és nem tölthettük együtt az ünnepeket, de ilyen alkalmakkor is folyamatosan csak rá gondoltam.
Ő mindent megtett, hogy találjak magamnak valakit, ne ragadjak le mellette, mert ő úgysem lehet teljesen soha az enyém, én azonban hajthatatlan maradtam! Tudtam, hogy ő az igazi… Kicsit ugyan egyedül éreztem magam, de mindig tudhattam, hogy ő is gondol rám, ráadásul rendszeresen tudtunk találkozni, ha nem is nyilvános helyen, de legalább a lakásomon.
Aztán egyszer teljesen váratlanul beteg lett, és egy hónap alatt belehalt a daganatos betegségbe. Nem köszönhettem el tőle, nem látogathattam meg, nem lehettem ott a halálos ágyánál, de még a temetésén sem. Utólag kiderült, hogy a felesége tudott arról, hogy vagyok, azonban nem értesített, nem szólt, hogy elbúcsúzhassak a szerelmemtől. Valahol meg is értem, ennek ellenére azonban sírig tartó fájdalom lesz a számomra!
Pedig sokan mondják, hogy 43 éves vagyok, és még ne temessem magam. De úgy érzem, véget ért az életem!”
Te mit gondolsz a gyászoló nő helyzetéről?
